Magyarország felterjesztése alapján 2012. december 5-én Párizsban az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának 7. ülésén felvették „A matyó népművészet – egy hagyományos közösség hímzéskultúrája” elemet Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.

A matyóságot színpompás hímzése és viselete tette híressé.

Hogyan is született meg ez a gyönyörű hímzőkultúra?

Egyszer egy matyó legényt elrabolt az ördög. A fiú kedvese sokat rimánkodott, hogy adja vissza neki, mire az ördög azt mondta: Akkor kapod vissza a szerelemedet, ha elém hozod  kötényedben a nyár  legszebb virágait! Bajban volt a lány, hiszen télvíz idején jártak. Ám végül is kitalálta, hogyan teljesítheti az ördög kívánságát. Ráhímezte kötényére a kert gyönyörű rózsáit és azt vitte cserébe a párjáért. Így szól a legenda.

A matyó hímzés hozzávetőlegesen 200 éves múltra tekint vissza, legkorábbról a magasra felvetett ágyak díszlepedői maradtak fenn. Az országosan  is elterjedt fehér, vagdalásos vásznakat a XIX. század utolsó harmadában Mezőkövesden  a piros-kék fonallal, az ún. cipés-madaras mintával kivarrt lepedők  váltják fel.

A  virágtöves, laza szerkezeteket a XIX. század  utolsó évtizedeiben erősen naturalisztikus ábrázolási mód váltja fel: egyre többféle motívumot hímeznek ki az asszonyok, köztük a pünkösdi rózsát, amely matyó rózsaként vált  a legismertebb és legjellegzetesebb mezőkövesdi motívummá. A csodálatos hímzések azonban nemcsak a varrókat, hanem a minták előrajzolóit, az „íróasszonyokat” is dicséri. Sokan közülük, köztük a talán legismertebb és legsikeresebb Kisjankó Bori (Gáspár Mártonné 1876-1954, született Molnár Borbála) is  szűcs családból származtak, ahol hagyományosan a férfiak keze alatt születtek meg a dúsan hímzett bőr ruhadarabok, ködmönök, subák.

 

Nem véletlen tehát, hogy az új stílusú vászonhímzések szín,- és formavilága a Mezőkövesden igen nagy gazdagságot felmutató szűcshímzések ornamentikájából táplálkozik. Az 1900-as évek elején a  különböző rózsáknak, tulipánoknak, bimbóknak már  se szeri, se száma. A színek használatában a piros mindvégig megőrzi dominanciáját, mellette azonban egyre nagyobb szerepet kapnak  a zöld, kék, sárga, lila, rózsaszín árnyalatai.  Minden színnek volt jelentése. A fekete a matyó viseletben a föld színe, melyből a termés, az élet sarjad. A piros az öröm, a sárga a nyár, a Nap színe, a kék a bánaté, az elmúlásé. Az első világháborút követően jelent meg a matyó hímzésben a zöld, mint a gyász színe. A háború halottaira való emlékezésül zöld folyókával hímezték körül a kötényeket. A matyó hímzés összképe úgy hatott, mint a zöld mezőben tarkálló virágok.

Maga a hímzés egyre nagyobb felületeket hódít meg a lakás textiljein éppúgy, mint a viselet darabjain, sokszor nélkülözve a mintaegységek szimmetrikus ismétlődését, a rendelkezésre álló teret szabadon kitöltve. A matt pamutfonalat élénk selymek és erőteljes  színű gyapjúfonalak váltják fel.Az 1900-as évek első évtizedeiben éri el csúcsát a mezőkövesdi asszonyok  díszítő kedve, ekkor születnek talán a legszebb textilek.

 

A magyar férfiviseletek legkülönlegesebb darabjai, a  jellegzetesen bő ujjú „lobogós ingek” kezdetben visszafogott fehér lyukhímzéssel készülnek. Ezt később széles, tarka hímzés és a jellegzetes mezőkövesdi cipós horgolás váltja fel. A viselet másik impozáns része a fekete alapra dúsan hímzett, réz sújtással („ragyogóval”) és selyemrojttal gazdagon díszített hosszú kötény, a „surc”, melyet a férfiak és a nők, akárcsak a gyerekek egyaránt hordtak. Szinte minden darabnak más a mintája. Hol geometrikus „bossókával”, hol finom és aprólékos szűcsrózsával, hol tenyérnyi surcrózsával hímezték, de mind egy-egy remeke a magyar népművészetnek.

 

 

A női viselet formájában igen különbözik az országszerte általánosnak mondható sokszoknyás-ingvállas paraszti viseletektől. A bokáig érő harang alakú szoknya, a felsőtest karcsúságát hangsúlyozó testhezálló „litya” pompás alakot kölcsönöz viselőjének. A már említett kötényeknemes alapanyagokból készültek, dúsan díszítettek. A színek, díszítmények s nem utolsósorban a változatos formájú főkötők egyértelműen tükrözték viselője életkorát, családi állapotát, ugyanakkor leplezték a társadalmi különbségeket. A „hadd korogjon, csak ragyogjon” kifejezés nem kívülről jövő parancsként, hanem belső késztetésként szolgálta  a matyók alkotókedvét,  élni akarását. A pompás hímzések és az ezeket hordozó, a parasztviseletektől eleganciájával jól elkülönülő mezőkövesdi népviselet korán az érdeklődés középpontjába került. A női test alakját kiemelő matyó népviseletet a 19. század végén szívesen öltötték magukra az arisztokrata hölgyek is.

Napjainkban újra divatosak és reneszánszukat élik a minták, főként a matyó rózsával ellátott darabok.  Nem meglepő, hogy Emma Watson is egy egyedi, kényelmes és lenge matyó blúzt  választott magának a Coachella fesztiválon való megjelenéshez (hasonló itt  http://leonettafolklor.hu/termek/matyo-bluz-9/)